Azt gondolom, tudod milyen érzés az, amikor az egész világ rád omlik és minden, amit eddig nem vettél tudomásul, a tudatodba égeti magát.
A gyerekeimmel eljutottunk a 8. osztályig. A héten kezdjük a nyílt napokat látogatni az iskolákban. Tudom, hogy mit számíthat egy nagyon jó suli, ha az ember bekerül. És azt is tapasztaltam, hogy mennyire nem számít, ki milyen iskolába járt, ha a munka végét kell megfogni. Most nem a prestízs iskolákról beszélek, ahol milliókért lehet tanulni. A ma elérhető állami és szerényebb magán iskolákról.
Vajon a szülők minden küzdése, hogy gyerekeik a legjobbat kapják, min csúszik el? Mitől függ, hogy a gyerek, a majdani felnőtt, előre jut-e az életben és a munkában? Tényleg vagyunk olyan balfékek, hogy azt a fényes karriert álmodjuk nekik, amiben sorra égnek ki az emberek 5-10-20 év után? Ennyire nehéz elképzelni, hogy új utakon, új módokon lehet, nem a mi szájízünk szerinti karriert csinálni? Ennyire nehéz engedni, ha nem látjuk a gyerekünkben a szikráját sem a tehetségnek, képességeknek, arra a szakmára, amihez a szíve húz? Ennyire nehéz a tehetséges gyereket oda beíratni, ahol a tehetségének megfelelően tanulhat, de a szakmának nem látni a jövőjét? Vagy éppen látni ugyan a jövőt, de olyan hatalmas változás előtt áll, amit el sem tudunk képzelni, nem tudni, mi lesz?
És tényleg képesek vagyunk annyira félteni a tehetséget nem mutató, vagy éppen problémával küzdő gyerekeinket, hogy az szinte már akadályoz a saját életünk minden területén? Vérző szívű anyaként, képesek vagyunk-e bizakodóak lenni, hogy egy nap majd egyszer csak minden gát eltűnik és a tehetség felragyog? Vajon akkor nem fog problémát okozni a jó képzettség hiánya?
A válaszok mindig igen felé húznak. Hiszen a mi korosztályunknál kezdődött. Egy-két szakma már akkor eltűnőben volt, amikor elvégeztük az iskolát. Sőt iskolák is szűntek meg. Személy szerint az akkor Könnyűipari Műszaki főiskolára jártam, könnyűipari mérnök, ruhaipari szakra. 3 éves volt. A 2. évben felszámolták a nagy ruhagyárakat Magyarországon. A korábbi 10-20 fő helyett 60 fő végzett a következő évben. Nulla kilátással, hogy vidéki lévén bárhol is kapok munkát. Kaptam az alkalmon és a frissen induló minőségbiztosítási szakot is elvégeztem. Mondták, hogy nőként nagyon nehéz lesz, csak elhelyezkedni is. Az volt. Most 10 év után nem is akarom folytatni. Visszatérek az eredeti szerelem szakmához. Persze nem mérnökként, de igen erős mérnöki szemlélettel. Hogy fogok boldogulni, még nem tudom. Legalább annyira nem tudom, mint amennyire azt sem tudom, hogy a gyerekeim hogy fognak boldogulni a választott szakmáikba. Kalandunknak egy újabb fantasztikus epizódja következik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: